A plein air, magyarul „szabad levegő” bár francia szó, mégis sokat köszönhet az angol tájképfestők kiemelkedő munkásságának is. Az ötletet egy nagyon egyszerű, ám annál frappánsabb elképzelés sugallta: a művész lépjen ki a négy fal közül, fogja festőszereit és a szabadban, a témát frissen maga előtt látva alkossa meg műveit. Ezáltal különleges hangulatot képes adni a festményének, a szemlélő pedig még jobban érezheti, hogy a kép valóban a természet egy darabja.

A plein air különösen kedves az impresszionizmus számára, hiszen a stílus pontosan az első benyomás adta élményre helyezi a hangsúlyt. Annál pedig vajon mi lehetne közvetlenebb élmény, mint hogy az ember rögtön a vászonra viheti fel a számára ihletet adó látványt.

Egy kis történelmi áttekintés

A 19. század közepén határozott törés figyelhető meg a festészetben: a táj már nem puszta háttér, hanem a mű önmagáért választott tárgya. Előfutárának Camille Corot tekinthető, aki a tájképeit a természetben vázolta fel ugyan, de műteremben fejezte be. Az őt követő fiatal festők: Daubigny, Monet, Manet, Bazille, vagy a magyarok közül Paál és eleinte Munkácsy.

A természet alapos megfigyelése eredményezte, hogy szakítottak az ún. akadémikus stílussal, színeik világosak, könnyedek, levegősek lettek, ecsetkezelésük a spontaneitást tanúsítja. A plein air festészetet az impresszionisták vitték tökélyre. Első kiállításuk 1874-ben volt. A csoportot egy gúnyos újságíró keresztelte el Monet Impresszió, a felkelő nap című festménye alapján impresszionistáknak, amit ők fel is vállaltak. Az újságíró neve Louis Leroy, és ezt írta: „Impresszió… Egy tapéta is befejezettebb a maga kezdetleges állapotában, mint ez a tengeri tájkép”.

A plein air festő nem vaktában indul a téma után. A téma és az időpont megválasztása alapvető dolog. Ezt igazolja például Monet Katedrális vagy Szénaboglyák sorozata, amely reggel, délben, este, télen, nyáron ábrázolja ugyanazt a témát. A fények és színek ismerete alapvető követelmény egy plein air festőtől. A szabadtéri festészethez szükséges eszközökkel felszerelkezve, megfelelő időben kell megjelennie a téma előtt. Gyorsan kell dolgoznia, mert a fények és színek másfél-kettő óra alatt nagyot változnak. A művet a téma diktálja, a művész pedig rutinjára hagyatkozva, szinte improvizálva „másolja át” a témát a vászonra. Nem lehet és nem is szabad túlságosan belemerülnie a részletekbe. Az eredmény egy közelről nyersnek tűnő, de frissességével ezt ellensúlyozó alkotás lesz. Az esetleges utólagos műtermi munkák minimálisra szűkítendők, nehogy a mű elveszítse az üdeségét. Az igazi műértők nem lepődnek meg, sőt értékelik, ha egy-egy plein air képen friss festékbe ragadt, szél által belehordott homokszemcsék, apró bogarak, falevélkék találhatók, mintegy bizonyítva, hogy a mű a szabadban készült.

A laikusok talán azt gondolhatják, hogy a pillanatot a fényképezőgép is meg tudja örökíteni. Ámde a fotóval szemben a művész „átrendezheti” a témát. Például fákat „ültethet” vagy hagyhat ki a képből, ahogyan a kompozíció megkívánja. A változó színeket, fényeket, például egy felhő árnyékát felhasználja alkotás közben. Így a végeredmény nem egy pillanatkép, hanem egy másfél órás „diavetítés” lesz, jó ízléssel válogatva.

A panoráma... (+)

...és a festmény (+)