Az úgynevezett "olajfesték-technika" Leonardo idejében terjedt el Európában, Hollandiából kiindulva, és mára a legkedveltebb festészeti technikává nőtte ki magát. Sikerét talán annak köszönheti, hogy bármilyen stílusban is alkosson a művész, az olajfestésben szinte biztosan megtalálja a neki legmegfelelőbb eszközt. Mindehhez számítsuk azt is hozzá, hogy színei erőteljesek, kontrasztosak, ezért ha a művész például egy világos tájképet alkot, a szemlélő joggal érezheti úgy, mintha a festmény önmagából árasztaná a napfényt.

A képek alapozásához (főleg vászon festményeknél) leginkább olajfestéket használnak; lenolaj és fehér festékpor keverékét viszik fel egyenletesen a többnyire farostlemezre feszített, üres vászonra. Az alapozás természetesen fa vagy deszka alap esetében is hasonlóan történik, de az egyszerűség kedvéért a továbbiakban a vászonfestményekből indulunk ki. Végül, ha az alapozás megszáradt, kezdetét veheti a valódi alkotómunka.

Ha már megvan a mű témája, akkor a vázlatok alapján könnyed mozdulatokkal fel lehet rajzolni a kép körvonalait a vászonra.

Az alapozásra rajzolt vázlat (+)

Az alapra rajzolt körvonalak elkészítése után kezdődhet az „érdemi” festészet. Az olajfesték felvitelével lassan eltűnnek a vázlat-vonalak, és elkezd kialakulni a kész mű. Persze ha megkapargatnánk a felső festékréteget, akkor előbb-utóbb felfedezhetnénk az eltakart vázlatot, de természetesen ez erősen ellenjavallt.