Az aquarellben pont az a legnehezebb, amitől olyan egyszerűnek látszik: a könnyedség, a lendületesség. Márpedig éppen ez az „egyszerű rugalmasság” igényli azt a mérhetetlen gyakorlatot, rutint és tapasztalatot, amit a művész csak hosszú évek során tud a lehető legtökéletesebben elsajátítani, vagy ami már születésekor a vérében van.

A vízfestékkel való festés az egyik legrégebbi technika. Ősének tekinthetők azok a festékek, amelyeket az egyiptomiak, és a Földközi-tenger népei használtak freskóikhoz, vagy amelyekkel a japánok festettek. Elsősorban William Turner emelte rendkívül magas színvonalra ezt az eljárást, de széles körben foglalkoztak az aquarellfestészettel mind az impresszionisták, mind az expresszionisták.

Az aquarell nagyon finomra tört festékporból és vízben oldódó kötőanyagokból (rendszerint ún. gumiarábikumból) áll. A benedvesített aquarellpapírra felvitt híg festék rendkívül friss, finom színeket kölcsönöz a festménynek. Nem véletlen, hogy a kezdeti vázlati szerepből kinőve hamar önálló technikává vált, és még a mai napig is kedvelt a művészek és műkedvelők körében egyaránt. Nagyságát pedig nem csak üdesége adja, hanem a kihívás, az a gondos odafigyelés, amit a mű egész alkotása során igényel. Éppen ezért kiáltották ki méltán az aquarellt a „festészetek királynőjévé”.